Rácz Jenőről, aki a Csepeli Vendéglátóipari Szakközépiskolából jutott el odáig, hogy a világ leghíresebb séfjei mellett dolgozott, majd saját sanghaji éttermének, a Taina Table-nek szerzett Michelin-csillagot, 2017 őszén írtunk: nem elég, hogy ő volt az első magyar, aki külföldön nyerte el a világ legfontosabb gasztronómiai minősítését, de egy évre rá másodszor is „megvédte” a csillagot. Rácz Jenő kilenc éve főz külföldön, másodszor kapta meg a Michelin-csillagot Taian Table éttermével. Próbálkozott a hazatéréssel is, de inkább nem gondolkodik Budapestben. De Rácz azóta hazaköltözött, zsűritagként szerepelt a Konyhafőnök című műsorban, és mostanra jutott el odáig, hogy kézzelfogható közelségbe került saját, budapesti éttermének megnyitása – mondta el az Indexnek a Costes Downtown nevű étteremben ülve.

A helyszín ezúttal azért fontos, mert ez a Michelin-csillagos hely Gerendai Károly egykori Sziget-főszervezőé (más tulajokkal együtt), és az új étterem is az ő befektetése lesz. „Egész karrierem alatt szinte kizárólag fine dining éttermekben dolgoztam, ehhez a világhoz kötődöm. Ettől még persze elképzelhető lenne most valami más is, de nem: egy rám jellemző, zászlóshajó-éttermet szeretnék, fúziós konyhával, ahol nincsenek szabályok, csak szabad stílus, és ahol a világ minden tájáról származó alapanyagokkal lehet dolgozni” – mondja.

Egyelőre nagyjából ennyit lehet tudni az új étteremről, meg annyit, hogy bár Gerendai összekötő kapocs lesz, nem egy harmadik Costesről van szó, hanem egy új, saját márkáról. Ettől még persze nem véletlen, hogy Ráczcal épp itt lehetett összefutni: bár a nagyközönségnek ezt nem kommunikálták, a február három estéjére meghirdetett különleges, „négykezes” vacsora is azt harangozta be, hogy valami készül. A tízfogásos vacsorán minden ételtípusból – a hideg előételtől a desszertig – Rácz Jenő és a Costes Downtown séfje, Tiago Sabarigo is készített egyet-egyet, mégpedig olyan koncepció szerint, hogy a két fogás mindig egyensúlyban legyen: ha az egyik nehéz étel, akkor a másik könnyű legyen, ha az egyik desszert édes és vajas sajttorta, akkor a másik fanyar és savasabb maracuja legyen.

„A séfeknek általában többet kéne együtt dolgozniuk, mert ettől megy előre a gasztronómia és a vendéglátás. Az egészséges versengés jó, de ha túlságosan erre fókuszálunk, elfelejtjük, mi az, ami igazán fontos: az ételek, a főzés, vendégek és a csapat” – mondja Tiago Sabarigo arra a kérdésre, mennyire általános az, hogy a séfek nem konkurensként tekintenek egymásra. „Se Európában, se a tengerentúl soha nem voltam sehol, ahol a séfek ne egy nagy családot alkotnának, ne segítenék egymást. Ha elmész Franciaországba, azt látod, hogy ezek a világhírű nevek puszival köszöntik egymást, és olyanok, mint a legjobb haverok” – fűzi hozzá Rácz Jenő.

„Ők egy közösséget alkotnak, mindnyájukat nagyra becsülik, és senkinek eszébe sem jut azt mondani, hát te meg miért csináltál egy hasonló ételt, mint én a múlt héten. Ha így is van, akkor te majd legközelebb csinálsz valami mást, úgyis fent kell tartani a folyamatos progressziót, és egészséges kihívás, ha folyton meg kell újulnod. Jó is, ha másokat inspirál a munkád.” Sabarigo a magyar helyzetre vonatkozó kérdésre válaszolva csak diplomatikusan hozzáfűzi: „Előbb-utóbb itt is így lesz.” „Igen: nem lehet máshogy. Sok séf jön vissza Magyarországra a világ különböző éttermeiből, ahol tanultak, ahol megismerték az új irányokat. Mi is ilyenek vagyunk: példát kell mutatnunk” – mondja Rácz.

„Kicsi és konzervatív az ország, zártabbak a körök és a buborékok. Vannak persze közösségek is, jó irányba haladunk.” A hétköznapitól amúgy is elég távol álló fogásokat még különlegesebbé teszi az az egyensúlyozás, amit a „mindenből kétfélét, és két másmilyet” elve behoz. Mert – ahogy Rácz fogalmaz – eleve minden fine dining fogás „olyan, mint egy svájci óramű, amelyben millió alkatrész szolgálja a működést”, de így az egyes ételek nemcsak önmagukban, hanem a párdarabjukkal együtt tudnak érvényesülni, a sokféleséggel téve izgalmasabbá a menüt: az ember egy idő után úgy érzi, hogy már minden íz megvolt, ami egyáltalán elképzelhető. De ha nem akarunk olyasmit belelátni a vacsorába, mint az összefogás gesztusának dicsérete, akkor egyszerűen csak nagyon jók az ötletek: a két napig készített, húsz összetevős bacon jam, az almával körített malacpofa, a pezsgőhab a burgonya mellett, szóval mindaz, amitől egy fine dining vacsora nemcsak a szokásos étkezés tud lenni, hanem a szokatlanabb ízek és elkészítési módok miatti élmény is. (Amivel egyébként minden sztereotípiával ellentétben könnyedén jól lehet lakni: én nagyjából a meleg előételek után kezdtem azt érezni, hogy megteltem.) Külön érdekes, hogy a magyaros vagy annak tűnő fogásokat – a magyar fürjet magyar kacsával, a pisztrángot – Sabarigo készítette, míg Rácz Jenő az iberico sertést vagy a dashival tálalt padlizsánt.

Sabarigo és Rácz mindketten fiatalok, mégis elképesztő út van mögöttük: a világ legjobb és leghíresebb séfjeivel dolgoztak. Rácz a négyszer a világ legjobb éttermének választott, két Michelin-csillagos, dániai Noma munkatársa volt az egyik legnagyobb mai séfsztár, René Redzepi alatt, de dolgozott a szakma legnagyobb legendája, Joël Robuchon mellett is. Robuchont az évszázad séfjének választották, ami nem is csoda, mivel az általa üzemeltetett éttermek összesen 32 Michelin-csillagot gyűjtöttek be, ami világrekord. Ez után jött a sanghaji étterem. A portugál Tiago Sabarigo is megfordult a világ legjobb éttermei közül nem egyben, dolgozott a lisszaboni Four Seasons Hotel Ritzben, Londonban a Texture étteremben és szintén Londonban a sztárséf Gordon Ramsay Michelin-csillagos Petrusában.

Becsúsznak hibák

Nemrég járta be a médiát a hír, hogy egy ember meghalt, 29-en pedig rosszul lettek, miután a valenciai Michelin-csillagos étteremben, a RiFF-ben ettek. Ha ennyire súlyos nem is volt az az ügy, a dán Nomát is megrázta egy hasonló eset: 2013-ban 63 vendég betegedett meg, miután az étteremben evett. A vírust valószínűleg egy megbetegedett konyhai alkalmazott terjesztette el. Az eset idején az étteremben dolgozott Rácz Jenő is, aki azt mondja az ügyről: akármennyire is híres vagy előkelő egy étterem, nem lehet kijelenteni, hogy ilyen hibák nem történhetnek meg. „A jobb éttermek majdnem nulláig tudják csökkenteni az ilyen hibák előfordulását, de mindig marad egy kis esély, hogy valami baj történik. Egy ekkora étterem konyháján 50-60 séf dolgozik, nagyon nehéz tökéletesen felügyelni a higiéniát, de mindent megtesznek, hogy mégis kontrollálni tudjanak mindent. Egy kis esély azonban még így is marad.” De Rácz szerint az ilyen helyeken, ilyen mesterektől nem elsősorban az ételek jobb elkészítését lehet megtanulni. A technikát bárhol meg lehet tanulni, akármilyen kis pubban is. De azt, hogy mi a sikeres konyha titka, és hogy kell kezelni a sikert, csak tőlük lesheted el, és akkor megpróbálhatod te is megcsinálni ugyanazt, vagy törekedhetsz arra, hogy még jobb legyél” – mondja.

„Robuchontól az étel, az alapanyagok szeretetét lehetett eltanulni, hogy mindig a legjobb alapanyagokkal kell dolgozni, akkor is, ha az a legdrágább, és nagyon vigyázni velük. Ő nemcsak séf volt, hanem igazi legenda, egy szupersztár: ha megjelent az egyik éttermében, ott ünnepélyes lett a hangulat, de a nyomás is hatalmas volt. Redzepitől viszont épp a sztárság ellentétét lehetett ellesni: hogy milyen az, amikor valaki egyszerűen, szerényen csak a legjobb, de ezt mégis jól tudja kezelni. Hiába tartják a világ legjobb séfjének, ő a szakma legvisszafogottabb embere. Mindebből meg lehet tanulni, mikor kell kicsit keményebben odalépni, és mikor nem olyan a szituáció, és hogy hogyan lehet nem elszállni akkor sem, ha folyamatosan jó visszajelzéseket kapsz.” Sabarigo egyszerűbben fogalmaz: Mindenki, akire felnézek, arra inspirált, hogy egyfolytában tökéletesnek kell lenni. Hogy szeretned kell, amit csinálsz, nem elég csak időben felkelni és bejönni, mint egy munkahelyre, annál ehhez több kell. Mindenből többet kell beletenni.”

Rácz ehhez hozzáteszi: „És persze azt is meg kell tanulni, hogyan lehet együtt élni a kudarccal, vagy hogy hogyan viselkedj a személyzettel. Ahhoz, hogy te is szuperhőssé válj, el kell tanulnod a szuperhősöktől azt, amit ők is a nagyoktól tanultak el fél évszázada.” Persze a kudarc relatív; mindenesetre mindkét séf elmondta már, hogy reménykedtek a második Michelin-csillagban, de Rácznak ez a sanghaji étterem egy kényszerű szünete miatt nem jött össze, ahogy egyelőre a Costes Downtown is „csak” az egy csillagát őrzi meg minden évben. „Veszíteni rossz. De nem lehetünk a csillagok megszállottjai” – jelenti ki Sabarigo. „Persze, jó, ha díjaznak, de a lényeg az, hogy fejlődjünk, és mindig arra törekedjünk, hogy egyszerűen a valaha látott legjobb ételt készítsük el, akár elismeri ezt a Michelin, akár nem.” Rácz szerint mindez olyan, mint a sport: „Ha túlságosan görcsösen igyekszel, összetöröd magad.”

Jól lehet lakni egy Michelin-csillagos bisztróban? Ki jár ilyen helyekre? Átfogó kutatás készült a magyarok hozzáállásáról, meglepő eredményekkel és a szokásos sztereotípiákkal. Rácz Jenő egyébként úgy látja, Magyarország a gasztronómia tekintetében jó úton halad, bár azt nem jelentené ki, hogy valóban gasztroforradalomról van szó. Nem találtunk fel semmi újat; nem forradalom van, csak változás. Az emberek egyre többet utaznak, így a séfek is tanulnak, és a vendégek között is többen vannak, akik elkezdtek odafigyelni arra, hogy mit esznek. Gazdag emberek mindig is voltak, ötven éve is volt, aki étterembe akarta fektetni a pénzét; a különbség csak az, hogy az új éttermek vezetői milyen koncepciókkal térnek haza külföldről. De hiába vagyunk kis ország, vannak keményen dolgozó séfek, és mindig rajta vagyunk a világ gasztronómiai térképén. Erre lehetünk büszkék.” Tiago Sabarigo ehhez csak annyit fűz hozzá: Büszkébbnek kéne lennetek.”