'

Új élménybeszámoló-sorozatunkban ezúttal India kerül terítékre – Kriszta, a kalandvágyó világutazó már tapasztalt „India-járónak” számít, aki most 10 hetet tölt el az ázsiai érségben, érdekes és színes programok után kutatva. Indulás előtt a célja az volt, hogy újabb és újabb arcát ismerje meg Indiának, úgy, hogy a lehető legkedvezőbb költségvetésből mégis a legtöbbet hozza ki. Konkrét úti terv nélkül vágott bele a kirándulásba, nyitottan az izgalmas lehetőségekre, a táj csábítására.

Tapasztalatait olvasva akár az utazási irodák munkatársai is hasznos információkhoz juthatnak. Élményeit Önök is végigkísérhetik, ha rendszeresen olvassák képes beszámolónkat a honlapunkon.

India – kicsit másképpen

Elöljáróban talán csak annyit, hogy Indiával kapcsolatban bizonyosan elfogult vagyok, hiszen már harmadszorra utazom ebbe az ellentmondásokkal teli országba. Mindegyik utam különleges volt, de most először teljesen egyedül vágok neki az útnak. Talán ez is bizonyítja, hogy a sztereotípiák és félelmek, melyeket Indiával kapcsolatban táplálunk, nem igazan állják meg a helyüket. Az indiai mindennapok és életmód alapvetően különböznek az európaitól, ahogyan az utcakép is, de Indiát meglelni egy életre szóló élményt jelent a kalandokra nyitott utazó számára.

Jelenleg úti tervem, mint olyan nincsen, hiszen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gyakorlatilag már majdnem az összes államban megfordultam, így most csak hagyom, hogy a sors oda sodorjon, ahová csak kedvem tartja. Egyetlen fix pontom kedves indiai barátom egy hétig tartó esküvője Orissában, ahová február végére kell odaérnem.

Már maga a repülőutam sem ígérkezik szokványosnak, hiszen ezúttal nem valamelyik nagy légitársaság Budapestről induló járatával megyek, hanem Isztambulból repülök az Airarabia fapados légitársasággal. Számos kisebb – elsősorban dél-indiai – városba repülnek, egy útra szóló rendkívül kedvező tarifákkal. Így megmarad a döntés szabadsága és lehet egy irányba haladni – pl. délről északra – és mondjuk Jaipurból visszarepülni. Ez természetesen a hosszabb utazások alkalmával igazán kedvező, de ha csak két hét áll a rendelkezésünkre, akkor célszerűbb egy államban maradnunk, különben csak egy őrült rohanás lesz az egész, és napjaink nagy részét közlekedéssel kell majd töltenünk. Pedig India lényege pont a sokszínűség. A Himalaya több ezer méter magas hágóitól kezdve a teaültetvényeken át a pálmafás strandokig egyszerűen minden van. Ahogyan vallásból is. Az utazó egyszerűen képtelen kivonni magát a spirituális élményből, ami legalább annyira India védjegye, mint a Taj Mahal. Indiára képtelenség igazán felkészülni, Indiát megélni kell, és ha rákaptunk az ízére, bizonyosan egy életre szóló szerelem lesz belőle.

Variációk útvonaltervre

Indiába a repülőm január 28-án indult hajnali 1 óra 20 perckor Isztambulból. A jegyemet az Airarabia weboldalán gond nélkül le tudtam foglalni és bankkártyával kifizetni. A jegyárak desztinációtól függően változnak, és természetesen minél korábban foglalunk, annál kedvezőbb lesz a tarifa. De alapvetően 220-250 USD (illetékkel együtt!) áron már tudunk foglalni, akar 10 nappal az indulás előtt is. Én most Kochiba repülök, Keralaba, India talán legszebb és legbékésebb államába, mely az elmúlt pár évben a világ egyik legfelkapottabb top turisztikai desztinációja lett.

De hogyan jussunk el Isztambulig? A Malév menetrendszerinti járatával viszonylag egyszerűen megoldható a probléma, a legkedvezőbb tarifa 50 200 Ft volt egy retur jegyre. Természetesen nem ezt választotta - a legkézenfekvőbb a hátizsákos turisták számára a vasút, belgrádi átszállással, 2 vonaton töltött éjszakával. Budapest – Belgrád viszonylatban kapható akciós jegy 15 euróért, Belgrád – Isztambul 38 euró, erre jön még rá a kusett vagy a hálókocsi (10 eurótól). A magyar kocsi Szofiáig megy, így a fekhelyeket kétszer kell megvenni.

Végül is egy akciós jegy hatására nem vonatoztam el Isztambulig, csak Münchenig 29 euróért (minden vonatra van pár akciós jegy) és onnan repültem a Condor-ral szinten 29 euróért (illetékkel). Így legalább egyúttal meglátogattam müncheni barátnőimet is.

Érdemes tehát fürkészni az ajánlatokat az utolsó percig, vagy időben lefoglalni egy fapados járatot. Az akciós jegyek kutatása közben alaposan feltérképeztem a piacot, így következzen pár alternatív útvonalterv: az Easyjet repül Budapestről London Lutonra, és onnan Isztambulba. A Pegasus Airlines is több európai városból repül Isztambulig. Esetleg a Wizzair-rel kiugorhatunk Milánóba, és onnan továbbrepülhetünk a Myair olasz társasággal. De a nyári időszakban irányba vehetjük Bulgáriát is, és Szófiából egy éjszakai vonattal 18 euróért (+fekvőhely) reggelre már Isztambul központjában is leszünk. Egy isztambuli hétvége már önmagában is élmény, akár önálló úti célként is.

Hajnali capriccio

Isztambulban két repülőtér van, az Ataturk és a Sabiha Gokcen. A fapadosok elsősorban az utóbbira repülnek, innen indul az Airarabia járata is, természetesen ez van messzebb. A müncheni járat menetrend szerint hajnali fél háromkor szállt le Sabiha Gokcenen, se szállásom, se vízumom nem volt, de mindkét dolog hamar megoldódott.

Az útlevél ellenőrzés előtt, jobbra, egy kis bódéra kiragasztottak egy A4-es papír “VISA” felirattal. Odamentem, az erősen álmos határőr kérdezte, honnan jövök, mondtam “Magyarisztán”, és 20 euró ellenében beragasztott az útlevelembe egy matricát. Ez a török vízum, egy hónapra, elvileg többszöri belépésre.

Hajnal lévén nem volt tömegközlekedés, de bíztam a keleti vendégszeretetben – meg a turizmus bizniszben – annyira, hogy bizonyosan találok majd egy kisbuszt, ami hotelekbe viszi a turistákat. Bele is futottam Ramazanba, aki 10 euróért bevitt – több más turistával egyetemben – Sultanahmedbe, a központba.

Mivel időközben átestem a holtponton, inkább Ramazannal maradtam a kisbuszban, és bejártam vele az éjszakai Isztambult, persze elsősorban a reptereket és a hoteleket, ahonnan a turistákat vittünk, de közben körbeautókáztam az egész várost. Mikor meguntam, rögtönzött sofőröm elvitt a Paris hotelbe, ahol a majdnem reggeli becsekkolásomnak köszönhetően egy éjszakát kellet csak fizetnem (15 euró) és kaptam egy saját fürdőszobás szobát vasárnap 10-ig. Ráadásul az ár tartalmazta a korlátlan kávé- és teafogyasztást, illetve a reggelit is. A hotel egyébként alapkategóriás szálló, kiváló helyen, igaz, nem túl extra belső berendezéssel, de nálam utazásaim során a legfontosabb a tiszta ágy, és itt az volt. Úgy sem a szobában töltöm az időt, hanem a városban, de természetesen Isztambulban bizonyosan talál mindenki a pénztárcájának és az igényeinek megfelelő szállást.

Isztambul – isteni lazulás

Isztambul egyszerűen fenomenális! A város kifejezetten tiszta, annak ellenére, hogy a robbantgatások óta nincsenek kukák az utcákon. De a város megtanulta kezelni a problémát, és sehol nem láttam rothadó szemétkupacokat. A főbb nevezetességeket gyalog könnyűszerrel be lehet járni, de aki akar, villamosozhat is, egy jegy 1.3 lira. Mivel imádom a halat, leugrottam a kikötőbe, ahol isteni hagymás-halas szendvicseket vesztegettek 3 liráért, de kagylót is árultak a standokon. Dönert már 2.5 liráért lehet kapni, egy ayran (ivójoghurt) 1 lira alatt van.

A sirályok szinte már pofátlanul kinézik az emberek szájából a falatot, rendszerint sikerrel. Tagadhatatlan, Isztambul a sirályok és macskák városa, és mindannyian láthatóan jólétnek örvendenek. A shoppingolástól úgy kellett visszatartanom magam, de végig arra gondoltam, hogy amit most megveszek, azt 2 hónapig kéne cipelnem...majd legközelebb.

Hölgyek számára az „Isztambul-élmény” szerves része a török hódolók kordában tartása. Annak ellenére, hogy nem vagyok szőke, és kifejezetten nem a csábítóbb ruhatáramban indultam útnak, 5-10 percenként garantáltan próbálkoztak a helyi férfiemberek. Később a hotelben megismerkedtem Lacival, a magyar doktorandusszal, aki már harmadszorra tölt ösztöndíjjal hosszabb időt Isztambulban - ő elmesélte, hogy a török fiúknál ez tényleg így működik, az udvarlás nagymesterei, beleadnak mindent, és több házasságról is tudomása van. Szóval hölgyeim, önbizalomtréningre kiváló a hely: a siker garantált, de azért emlékezzünk Mehmed Karcsika esetére…

Én a feltöltődés egy másik módját részesítettem előnyben, nevezetesen a hammamot. Otthon is rendszeresen járok törökfürdőbe, de az eredetinek vajmi kevés köze van a nálunk található változathoz. A legrégebbi, legtradicionálisabb fürdőbe, a Cemberlitas-ba mentem el egy éjszakai izzadásra, mivel itt a fürdők minden nap éjfélig vannak nyitva, ráadásul ez a fürdő csak 3 percre volt gyalog a hoteltől. A belépő 39 lira volt a szappanos masszázzsal együtt; mindent adnak a helyszínen (törölköző, papucs, sampon stb.). A csak hölgyek számára kialakított terem közepén egy nagy kő található, amit melegítenek; azon kényelmesen elnyúltam, majd 10 perc után odaért hozzám egy masszőrnő. Először ledörzsölte a testem, majd irdatlan mennyiségű szappanhabot tett rám, és átmasszírozott vele, a végén pedig megmosta a hajam. A szappanozás zseniális. Egy szappanos vízzel teli vödörbe belenyomkodnak egy vászonzsákot, majd kiveszik, az levegővel megtelik, ezt kiengedik, és a képződő rengeteg habot a testre húzzák. Mindezt a meleg kövön fekve. Zuhany nincsen, tradicionálisan kis tálkákkal lehet a testünket leöblíteni, hideg vagy meleg vízzel. Addig maradunk a kövön vagy a fülkékben, ameddig csak jólesik. Utána istenien lehet aludni.

Ami még szerintem kihagyhatatlan Isztambulban, az a sült gesztenye. Minden sarkon lehet kapni, 20dkg 5 lira, van kisebb és nagyobb adag is, isteni finom. Valahogy egy sem romlott vagy égett, ráadásul sokkal nagyobbak, mint otthon. A kulináris élmény záróakkordjaként megkóstoltam pár pisztáciás baklavát, majd visszamentem a cuccomért a hotelbe és nekivágtam a reptérre vezető útnak, ezúttal tömegközlekedéssel.

Útban India felé

A Sabiha Gocken reptér a város ázsiai oldalán található, a központtól mintegy 1,5-2 órányira. Modern, átlátható terminál, dohányozni lehet a kávézókban. A hoteltől villamossal elmentem a kikötőig, majd felszálltam a menetrendszerinti kompra Kadikoyig (1,3 lira, 20-30 perc), ahonnan a buszvégállomásról az E10 (express) jelzésű busz 3 liráért egyenesen a reptérre vitt. 1,5 óra alatt kiértem, igaz vasárnap este volt, így más napszakban célszerű rászámolni kicsit.

A check-in gond nélkül lezajlott, a tranzitban megismerkedtem egy argentinnal, aki épp Rishikesh-be tartott meditálni egy év isztambuli spanyoltanítás után. Így legalább volt kivel összenéznem a repülőn, amikor felszállás előtt 3-szor elhangzott az Allah Akbar. Na mégiscsak az Air Arabiával repülök, vagy mi.

A felszállás közben azon morfondíroztam, a tetőtől talpig fekete lepelbe burkolt asszonyok útlevél-ellenőrzése vajon hogyan zajlik, de bevallom, nem volt merszem megkérdezni. A gépen egyébként mindenért fizetni kell, még a fülhallgató is 5 driham, egy szendvics 20 driham, de itt még nem voltam éhes, gondoltam, majd a tranzitban eszem valamit.

De a sharjahi tranzit kiábrándító volt. Életemben nem gondoltam, hogy a moszkvai seremetyevo repteret alul lehet múlni, de mégis! Egyszerűen semmi kaja nem volt, csak ugyanazok az Air Arabiás szendvicsek, amiket a repülőn is árultak. Nincs menekvés.

Átéltem életem azon ritka pillanatainak egyikét, amikor vágyakozva tekintettem a McDonald’s „opening soon” hirdetésére a szemközti falon. A repteret éppen átépítik, ennek tudom be a silány tranzitot, de meg kell említeni, hogy a székek viszonylag kényelmesek voltak. Na és a duty free shop...

Hihetetlen, de egy karton Gauloises cigit 11,1 dollárért adtak, legalább ennyi örömöm volt.

Egyébként lehetőség van tranzitvízum kikérésére, akkor a tranzitélményt helyettesíthetjük egy sharjahi vagy dubai városnézéssel. A reptéren is kiállítják, ha van továbbutazásra szóló jegyünk, de e-mailen is lehet érdeklődni az Air Arabiánál. Mivel nekem csak 5 órám volt a két járat között, így maradtam bezárva. A felszállás már megváltás volt, ismét meghallgattam egy imát egyedüli európaiként a többi indiai utas társaságában, és végre elindultam India fele.

Kerala

Öt éve voltam utoljára Keralaban, így már nagyon vártam, hogy újra ott lehessek. A leszállás után beálltam a vízumellenőrző sorba, és valami hihetetlen csigalassúsággal haladtam. Úgy 30 perc után átálltam egy másik sorba, ahol csak indiai férfiak álltak, és két perc múlva a határőr elkezdett integetni, hogy menjek előre. Kb. 12-en álltak előttem, és mindenki mosolygott. Hát igen, ez is India. A mai napig sok államban külön női sor van, a buszon hölgyek számára fenntartott helyek, igaz, kevés indiai nő utazik egyedül. Persze, ezt felfoghatjuk diszkriminációnak is, és udvariasságnak is; nekem általában előnyös, hogy nem kell sorban állni.

Minden indiai repülőtéren van úgynevezett “prepaid taxi”, ami azt jelenti, hogy előre kifizetünk egy fix tarifát a pultnál, és a taxisnak csak a kapott elismervényt adjuk oda. Az árak érzékelhetően felmentek (egy liter benzin 45-50 rupia) és egy transzferért Fort Cochinba 650 rupiát kértek. Cherai Beach csak 450 rupia volt, és mivel inkább tengerpartra vágytam, ezért oda mentem, ráadásul ott még nem voltam. Kicsit csalódtam, amikor az általam annyira szeretett Ambassador márkájú taxik helyett vadiúj Tata kocsik álltak kint a standon; na igen, minden változik. Számomra az Ambassador India “kötelező” tartozéka, de az új kocsik sokkal kevesebbet fogyasztanak.

Cherai Beach kellemes hely, de inkább elvonulásra vágyó pároknak ajánlom, mivel igazából ez egy partszakasz, ahol 500-1000 méterenként van egy kisebb hotel. Az árak is ennek megfelelőek, és 1400 rupia alatt nehezen találni egy kétágyas szobát. Persze alkudtam egyágyas árat, és sikerült egy elfogadható kompromisszumot kötnöm az egyik hotelben, ráadásul nem is nagyon volt egyéb választásom, mivel már este 9 óra is elmúlt. A hotelben csak 6 kisebb lakrész volt, és a partszakaszt is csak a vendégek használják, na meg a helyi halászok.

Két éjszaka elteltével átmentem Fort Cochinba, és ott maradtam pár napot, de bevallom, jelentős változások történtek az elmúlt pár évben. Kerala indiai viszonylatban elég drága lett, mivel a régiót felkapta a média, egyébkent minden jogalappal. Na jó, európai mércével még mindig nem drága, de az árak minimum megduplázódtak. A városban, amelyet körben víz határol, rengeteg szúnyog, és sok turista is volt.

A legfőbb közlekedési eszköz a komp és az autóriksa. Állítólag idén is megrendezik a Kochi-Kathmandu riksaversenyt decemberben - a tavalyi nagy siker volt. Hát, kalandvágyó turistáknak bizonyosan felejthetetlen élmény lesz.

Kochinban nehéz 400 rupia alatt kétágyas szobát találni, igaz, ezért már saját fürdőszoba is jár, de semmi extra. Mivel én imádom a helyi konyhát, kicsit távolabb mentem a központtól enni, ahol egyre inkább a turisták ízlésének megfelelő ízeket találni. Egy “family restaurant”-ban már 60-70 rupiából bőségesen megvacsorázhatunk, és a hal is biztosan friss lesz. Az utcán rengeteg kis ételbár található, ahol szamószát már 5 rupiáért vehetünk. A központban értelemszerűen jóval drágább étlappal rendelkező éttermek vannak.

http://rickshawrun.theadventurists.com/  

Mozi és strandolás

Kerala legnagyobb nevezetessége az un. “backwaters”, ami pálmafákkal határolt lagúnák hálózata egy nagy tóval. Igazán gyönyörű látvány az érintetlen természet, a lagúnák partján élő falusiak házikói, a tavat ellepő tavirózsák szőnyege. A legszebb módja a táj felfedezésének egy “houseboat” kibérlése, amivel 24 órán keresztül, saját személyzettel, teljes ellátással, fürdőszobával ringatózhatunk a vizeken. Van motoros és hagyományos, a velencei gondolákhoz hasonló, evezőkkel hajtott változat is. Jelenleg egy kétszemélyes hajót 5000-7000 rupiáért lehet kibérelni, de decemberben állítólag 15 000 rupiát is elkértek érte.

A december itt abszolút csúcsszezon, ennek megfelelő árakkal és turistaáradattal, így célszerűbb előtte vagy utána érkezni. A legtöbb hajó Allepey-ból indul, az a rész a legszebb, kb. egy óra busszal Kochinból. Kerala egyébként bővelkedik természeti látnivalókban, Munnar híres a teaültetvényeiről, és rengeteg vadrezervátumot is lehet találni.

Első indiai élménynek mindenképpen kiváló, az emberek kedvesek és barátságosak, nincs akkora nyomor. Egyébként az állam kommunista, és főleg keresztény, de minden vallás megtalálható itt, még egy híres zsinagóga is van Cochinban.

Mivel a múltkori utam során sokfelé megfordultam, így ezúttal csak “lődörögtem” és élveztem Kerala hangulatát. Busszal kirándultam Allepeybe, hajókázni most nem mentem, mivel egy személynek kissé borsos lett volna a fuvardíj, ráadásul egyedül annyira nem is buli, de rengeteg nászutas jön ide Indiából és külföldről is, okkal.

Imádom az indiai filmeket, ezért kifejezetten el akartam menni moziba. Nem kell aggódni, tökéletesen ki lehet találni a sztorit, annyira túlgesztikulálják a jeleneteket. Nekem sikerült egy kifejezetten vicces filmre beülnöm. A verbális poénokat nem értettem, de a többit igen. Egy mozijegy 40 rupia, a popcorn 10. Imádom az indiai filmplakátokat is, hát igen, itt a bajusz a menő!

Kerala két híres strandja Kovalam és Varkala. Az előbbi már kifejezetten túlfejlődött, és az utóbbi is egyre több hotellel rendelkezik. Varkala egy szikla tetején fekszik, vörös homok, pálmafák, gyönyörű kilátás, de kicsit veszélyes áramlatokkal bíró strand; célszerű vigyázni, bár van életmentő a parton. Ha valaki szereti a hullámokat, szeretni fogja Varkalát. Kovalamot annyira nem ismerem, mivel a charterturizmus helyszínei annyira nem vonzanak. Varkalában mostanában 400-500 rupia egy kétágyas szoba, de strandolni inkább Goába megyek most, a kedvenc strandomra, Palolemre.

www.keralatourism.org  

Útban Palolem felé – Sok jó ember…

Szokásomhoz híven kifolyt az idő a kezem közül, így megint sikerült az utolsó napon vonatjegyért izgulnom Ernakulam pályaudvarán. A legtöbb államban van úgynevezett „tourist quota”, itt azonban nincs, de olyan még nem volt, hogy ne szálltam volna fel egy vonatra valahogy. Egy kedves hölgy kitöltött számomra egy „emergency quota” papírt, de mint másnap kiderült, ez valószínűleg nem ért el a kalauzig, vagy csak az a kalauz nem ért el addig, ahol én utaztam, akinél az a bizonyos lista volt. Az indiai vasút a világ legnagyobb munkáltatója, hatalmas hálózattal, szerelvényekkel és kihasználtsággal. Szóval, mint kiderült, csak várólistán voltam, valahol elakadt a folyamat, de ez nem rendkívüli Indiában. Mint ahogy az sem, hogy ezt a rettentően bonyolultnak látszó helyzetet (papíron teljesen megtelt éjszakai vonaton voltam fekvőhely nélkül, 12 órás úton, és itt azért a harmadosztályt csak nappal ajánlom, hacsak nem akarunk valóban részesülni a hamisítatlan indiai vonatélményből) 100 rupiás baksis átadásával orvosoltam a dolgot. A hely, amit kiszúrtam magamnak szabad is volt. Indiában rengeteg kvóta van, de minden vonat két hétre előre tele van általában, viszont mindig van rajtuk hely! A helyzet megoldásáig már több kedves útitárs felajánlotta, hogy alszik a földön, és nekem adja a helyét – nos, ez is India!

Hajnali 5 óra körül szálltam le Canacona állomáson, innen 15-20 perc alatt Palolemre lehet érni autóriksával. Nem voltam kifejezetten jó alkupozícióban, lévén hajnalban egyedül álltam egy riksással a pályaudvaron, de a 80 rupiás kezdés hamar leesett 50-re, ám ennél lejjebb az éjszakai tarifa miatt már nem sikerült alkudnom. Hajnalban a szálláskeresés esélye sem túl jó, de kicsit elfáradtam, szóval nem sokat tötyörögtem, de mint másnap kiderült, egész jó árat sikerült alkudnom. Az egyedül utazás legnagyobb hátránya, hogy a legtöbb helyen az egyágyas és a kétágyas ár között minimális különbség van, érthető módon.

Palolemét sokan a világ egyik legszebb partszakaszának tartják, 1500 méter hosszú homokos pálmafás öböl, fehér homok, és csak ideiglenes bambuszkunyhók. A szezon idejére felépítik őket, majd eldózerolják az egészet. Ennek ellenére igencsak megtriplázódott a számuk az elmúlt pár évben, hiszen a charterjáratok számának növekedésével lényegesen nőtt a turisták száma is. Egyre többen érkeznek célirányosan csak ide, és ez az árakon is érezhető. A kunyhóárak 200 rupiától indulnak, amennyiben saját fürdőszobát szeretne valaki, akkor minimum 300-350 rupiát kell rászánni egy kétágyasra. Na, ne számítsanak valami nagy eresztésre, ennyi pénzért igen kezdetleges tákolmányokat találunk, de a bambuszkunyhó-érzés akkor is kellemes. Éjjel hallani a tenger morajlását, enyhe szél is lengedez, és 10 méterre vagyunk a tengertől. Persze, az igényesebb turisták is találnak megfelelő bambuszkunyhót, hiszen 3-4000 rupiás árakkal is találkozni, sőt, a szomszédos kis öbölben van egy ötcsillagos szálloda is, napi 20 000 rupiáért helikopterrel hozzák ide az oroszokat.

Az egyedül utazók nincsenek egyedül

Valójában mi Palolem varázsa? A már említett bambuszkunyhó érzés bizonyosan az egyik legfontosabb. A naplemente itt olyan, mint otthon a híradó: minden nap kb. ugyanabban az időben megnézzük...majd megvitatjuk. Mivel Indiában sokan utaznak egyedül, így hamar összeverődnek ideiglenes baráti társaságok, és igen kellemes estéket lehet eltölteni a parton. Szinte minden nap van valami élőzene valamelyik bárban, hétfőnként egy volt UB40 tag tart raggee-estet a San Fransiscóban, de a buli este 10-kor szigorúan véget ér...hát igen, az indiaiak igen erőteljesen megpróbálják visszaszorítani a partikat, de egyébként is, a parti helyszíne inkább goa éjszaki partszakasza.

Palolemen sok a kisgyermekes család -természetesen a „lazább” fajtából -, hiszen az öbölben nagyon sekély a víz, apálykor akár 50-100 méterre is visszahúzódik a tenger. Ilyenkor a part északi részén érintetlen homokos sziklás rész keletkezik. Palolem beszívott engem is jó pár napra, de ez is volt a célom.

A környéken motorral célszerű a leginkább közlekedni, átlag 300 rupia/nap áron lehet bérelni, hosszabb időtartam esetén természetesen jobb az alkupozíció. A közelben több, szinte érintetlen öböl van, az egyik az úgynevezett Turtle beach, ahol a teknősök élnek és szaporodnak, így itt semmilyen épület nincsen, csak egy egyszerű italbár. A part viszont gyönyörű. Agonda és Patnem kevésbé pálmafásak, mint Palolem, de kevésbé zsúfoltak is, az árak hasonlóak, így aki valóban kevés emberre vágyik, inkább ott fogja magát jól érezni. Maga Palolem falu kb. egy nagy utcából áll, rengeteg bolttal. Több kozmetika és masszázscentrum is található itt, számomra kifejezetten nagy élmény volt a 20 rupiás szemöldökszedés indiai technikával: egy cérnával pörgetik ki a szálakat. Olyan szuper kis szemöldököm lett, hogy Panajiban bollywoodi színésznőnek néztek, hát igen.

Egy kis portugál hangulat

Panaji Goa fővárosa, kellemes hangulatú kisváros, portugál házakkal és nevekkel, portói borral körítve. Palolemből könnyen el lehet jutni - kb. 2,5 óra alatt egy átszállással - Panajiba, de Goában alapvetően nincsenek távolságok India más államaihoz viszonyítva. A jegy kevesebb, mint 50 rupia, a buszok félóránként indulnak Madgaonba, onnan ingajáratok közlekednek a fővárosig, ahogy megtelik a minibusz, már indul is egészen este 8-ig. Panajiban 350 rupiáért találtam szobát, inkább fizettem kicsit többet, de már érdekeltek a hírek, így televíziós szobát kerestem, és találtam is.

Mindenképpen érdemes ellátogatni a pár kilométerre fekvő Old Goába, ahol szerintem meglehetősen szürreális látvány a sok templom és katedrális, amelyek a portugálok hagyatékát képezik. Állítólag régen Old Goa Lisszabonnal vetekedett; a portugál hatás a mai napig igen erős, mind a nevekben, mind a mentalitásban, így Goát sokan nem is tekintik Indiának. Itt alkoholt is legálisan lehet fogyasztani, egy tengerparti bárban egy Smirnoff frissen facsart narancslével 120 rupiába kerül.

Pár nap Panaji után továbbmentem Calangute-ra, hogy néhány ismerősömmel találkozzak. Szombatonként érdemes átnézni Arporába, ahol a híres Saturday night bazár van. Hatalmas vásár, iszonyú tömeg, isteni cuccok. Nem csak indiai ruhákat és táskákat találni, hanem kifejezetten a turistáknak készült iparművész darabokat is, amelyeket kitelepült európai iparművészek csinálnak, és az európai árnál jóval kedvezőbben árulnak. Időközben megvettem a jegyem Bhubaneswárig, ahová a barátom esküvőjére megyek, így hajnalban taxiba ülök, elmegyek Vasco de Gama vasútállomásig (600 rupia, 1 óra) majd 32 órát töltök a vonaton, és átszelem Indiát egészen Orissáig. A jegyem 650 rupiába került a sleeper class-ra, de ebből 150 rupia volt a sűrgősségi felár. A sleeper class egyszerű priccsekből áll, nincs légkondi, igaz, én kifejezetten allergiás vagyok rá, de ha valaki egy kicsit magasabb minőséget akar, akkor 3tier vagy 2tier AC-re vegyen jegyet, még ha ez többszöröse is a sleeper class árának.

Én személy szerint jobban kedvelem a hagyományos ventillátort és a nyitott ablakokat, így lehet fotózni is, az AC zárt ablakokkal rendelkezik. Minden állomáson felszállnak árusok, így nem kell aggódni az étel és az ital miatt, sőt, reggelente kifejezetten idegesítő a sok „coffee” „chai” kiáltozás (a chai fekete tea tejjel felforralva, mindenhol ezt isszák).

Egy hetes „Nagy nap”

Idei indiai kiruccanásom alapvető oka indiai barátom esküvője volt. Még az első utam során ismerkedtünk meg egy egyetemi csoporttársamon keresztül, és azóta is folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Tavaly már voltam a családjánál Orissában, és idén egy igazi tradicionális indiai "arranged marriage" ceremóniára vagyok hivatalos. Mivel barátom sokat utazott külföldre, így szerencsére nem én leszek az egyetlen európai az esküvőn, és nem egyedül kell majd ügyetlenkednem a száriban ...mert egyszer az életben azért szerettem volna felvenni egy selyem szárit, és ennél jobb alkalmat keresve sem találhattam volna. Enyhe késéssel, 34 órás vonatút után értem Bhubaneswarba, így az első napon csak regenerálódtam és próbáltam magam emberi formába hozni. Az indiai vonatozás kalandos, ámde fárasztó élmény, a „sleeper class”-on kifejezetten, mivel mindig történik valami, vagy jön valaki.

Bhubaneswar egyébként a templomok városa, rengeteg hindu szentély található itt, de tudni kell, hogy kevés kivételtől eltekintve hindu templomba csak hindu léphet be, így a legtöbbet csak kívülről csodálhatjuk meg. Orissa híres a különleges és jó minőségű kézműves termékeiről, így érdemes shoppingolásra is szánni egy kis időt, mert olyan dolgokat találhatunk itt, amelyeket máshol nem. Az esküvő miatt én is ezt tettem, hiszen semmilyen alkalomhoz illő ruhadarabot nem hoztam magammal, és nászajándékot is vennem kellett. Jó minőségű selyem szárit már 1500 rupiáért kapunk, de az igazán szépekért 3500 rupia a legkevesebb, amit elkérnek. Indiában hihetetlen szári-variációkat találhatunk, remek munkákat! Designerek is terveznek szárikat, mostanában ez a trendi errefelé.

Az esküvő több mint egy hétig tartott, és minden napra jutott valamilyen szertartás. A legfontosabb a csütörtöki esküvő és a vasárnapi fogadás volt. Kicsit fordítva zajlottak az események, mint nálunk, mert először egy esküvői menettel mintegy 2 kilométert gyalogolva - pontosabban táncolva - jutottunk el a menyasszony házáig. A menetet egy kocsikaraván vezette. Minden egyes kocsiban a zenekar egy-egy tagja ült, és így játszottak; két oldalról pedig emberek lámpákkal a fejükön világítottak az úton. Kicsit „kusturicas” volt számomra a hangulat, főleg, hogy végig táncolnom kellett, de hamar belejöttem a többiekkel együtt az indiai mozgásokba. A menyasszony házában fogadást tartottak. Rengeteg féle ételből lehetett választani, és az európai vendégeket különös figyelemmel tömték meg. Éjfél magasságában, mindezek után, elkezdődött a szertartás maga, és kb. hajnali fél 5-ig tartott. Kérdeztem is valakitől, hogy ez mennyire szokványos errefelé, hiszen nálunk először van a ceremónia, utána a vacsora, és a legvégén a tánc hajnalig, itt viszont ez pont fordítva történik. Mint megtudtam, az elrendezett házasság esetében a pap mindent kiszámol percre pontosan, így a csillagok határozzák meg az események sorrendjét és idejét. Olyannyira, hogy például a vőlegénynek pontosan 8 óra 23 perckor kellett elhagynia a szülői házat és ez minden egyes mozzanatra ilyen precizitással volt meghatározva. A vendégek nagy része ezért nem is maradt ott az esküvőre, ezért végül kb. 50-en követtük végig a teljes szertartást a több száz meghívottból...hát, ez is India!

A fogadásra vasárnap került sor, amelyre mintegy 600 embert hívtak meg. Mi, európaiak a szárinkkal voltunk elfoglalva egész délután, de ha egyszer ráérez az ember lánya a technikára, nem is olyan nehéz a művelet. Ráadásul a ruha viselete kifejezetten rákényszerít a királynői mozgásra, így teljesen érthető, hogy az indiai lányok és asszonyok miért kedvelik annyira.

A köztes napokon, bár az ifjú pár már férj és feleség voltak és egy házban tartózkodtak, mégsem találkozhattak. Az ifjú ara átköltözött a férj házába, meghozták a stafírungját is, teljes szobaberendezéssel, több zsák rizzsel, tonnányi édességgel, szárikkal, mindenféle ajándékokkal a család többi nőtagja számára is. A fogadáson mindenki gratulált a házasoknak, átadta az ajándékát, ha még nem tette meg az esküvőn, és természetesen evészet következett, minden mennyiségben. A kapott aranyláncokat és gyűrűket 60 napig kell viselni; kemény dolog ám ez több kiló arany esetén, vagy ha több a gyűrű, mint ahány ujja van az embernek… Az esküvői öltözet sem egy leányálom, mindkét félről folyt a víz a spot-lámpák alatt, mindezeken felül egy speciális fejdíszt is viselniük kellett, ami folyton leesett.

A fogadás után megeshet a nászéjszaka, majd a vőlegénynek egy napra el kell vonulnia, és senki nem szólhat hozzá. Utána egy napra az ifjú feleség kerül "zárkába". Egyébként az esküvő napján nem ehetnek semmit a jegyesek, és szegény férjnek reggel 11-ig nem volt szabad sem aludnia, sem ennie. Ezek mind-mind szigorú előírások és kalkulációk, amelyek biztosítják, hogy a nász kedvező csillagzat alatt szülessen. Azt hittem, hogy a házasulandó feleket is összepasszítják valamiféle párkapcsolati horoszkópelemzéssel, de tévedtem, a számításokat csak a házasságra végzik. A passzítást a család végzi, hiszen ha a családi háttér hasonló, akkor a házasság is nagy valószínűség szerint boldog lesz. Nem szabad azt gondolni, hogy az elrendezett házasság valamiféle kényszer lenne a felek számára; mindkettejükkel beszélgettem, és férj, feleség egyaránt mélyen hisz benne. Ahogy a menyasszony megfogalmazta: „így az esküvő után leszek szerelmes, és nem kell majd azt hallgatnia a férjemnek, hogy bezzeg az esküvő előtt nem így viselkedtél velem, de mióta összeházasodtunk... és fordítva. Ez eddig nem jutott az eszembe, de figyelemre méltó gondolat, főleg a mi kis felkavarodott nyugati világunkban.

Bhubaneswar

Az esküvő eseményei mellett jutott egy kis időnk a környék bejárására is a többiekkel. Mivel a tavalyi utam során már megnéztem a főbb nevezetességeket, így idén én lettem a "csoportfelelős", hiszen a család tagjait a lagzi előkészületei kötötték le. A főbb látnivalók 1.5 órás távolságra vannak Bhubaneswartól, így könnyűszerrel tervezhető az utazás vonattal, busszal vagy taxival. A legnagyobb attrakció a konarki Sun Temple, amely az Unesco világörökség része. A templom a XIII. században épült a Napisten tiszteletére és egy szekeret formáz. Érdemes több órát rászánni a bejárására, és alaposan tanulmányozni a gazdagon faragott falakat; igazi orgiákat is szemrevételezhetünk; számomra az egyik legizgalmasabb kérdés az indiai kultúrával kapcsolatban, hogy vajon hogyan jutott el a társadalom a Káma Szutrától - és az ilyen jellegű ábrázolásoktól hemzsegő templomoktól - a mai szexuális értelemben meglehetősen frusztrált állapotába. Mert hát bárki, bármit is mond, minden utazó - a hölgyek különösképpen - szembesül ezzel a problémával. De erről még később részletesebben írok. A belépő indiaiak részére 10, külföldieknek 250 rupia. Ez a megkülönböztetés gyakori Indiában, elsősorban a világörökségi helyszíneken, ne lepődjenek meg. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ennyivel is támogatom a műemlék megóvását.

A Sun Temple kiváló fesztiválhelyszín, így a tradicionális kultúrára éhes utazóknak tanácsos látogatásukat a táncfesztivál idejére időzíteni. A Konark felé vezető úton érdemes megállni egy kis időre Dhauligiriben és megnézni a Shanti Sztupát - belépő nincsen. Konarkból továbbmentünk Puriba, a hinduk egyik legszentebb városába. Nevezetessége a Lord Jagannath templom, ahová sajnos csak hinduk léphetnek be, de a szemközti könyvtár tetejéről belátni a falak mögé. Lord Jagannath Krishna egyik megtestesülése, minden nyáron hatalmas szekérfesztivállal tisztelegnek előtte. Puri különleges hangulatához - és valószínűleg a vallásos áhitat mélyebb átéléséhez - hozzátartozik, hogy bizonyos keretek között itt legális a marihuána fogyasztása, amelyet az un. "governement shop"-ban árulnak...no comment! Nem véletlen, hogy sokan beragadnak Puriban. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Puri a tengerparton fekszik és remek tengeri herkentyűket ehetünk 80-100 rupiáért, akkor egyértelmű a népszerűsége. Egyébként shoppigolni is nagyszerűen lehet, a főút káosza kihagyhatatlan élmény.

A tengerparttól ne várjanak sokat; érdemes tudni, hogy a helyiek előszeretettel könnyítenek magukon errefelé...és a bikinis strandolásra sem kifejezetten alkalmas itt a partszakasz, hacsak nem szeretne valaki látványosság lenni. Vicces nézni a helyiek és külföldiek kavalkádját, ahogy ruhában ugrálnak a habokban! Mindig csodálom a nőket, akik száriban ismerkednek a tenger rejtelmeivel – higgyék el, nem lehet könnyű. 20-30 perc gyaloglással azonban elhagyottabb partszakaszokat találni, ahol nyugodtan lehet strandolni.

Bhubaneswar a templomok városa; a régi időkben több mint 7000 templommal büszkélkedett, mára "csak" kb. 500 maradt meg. A város modern része azonban tervezett, egy német építész munkája. Kellemes egyvelege a történelemnek és a modernitásnak. A város határán érdemes megnézni a Khandagiri & Udayagiri barlangokat, nevezetesen 113-at az időszámításunk előtti második századból. A belépő 100 rupia a külföldieknek. A hely egyébként a városi fiatalok egyik romantikus találkahelye. Az esküvő és pár nap pihenés után továbbindultam Kalkuttába (Kolkata). A közlekedés nem problémás, mivel rengeteg vonat közlekedik Bhubaneswar és Kalkutta között, kevesebb, mint 8 óra alatt odaértem 147 rupiaból, így este már kedvenc indiai metropoliszomban kortyolgattam a frissen facsart gránátalmalevet 20 rupiáért.

Kalkutta

Miért épp Kolkata a kedvenc metropoliszom? A város hangulata tavalyi utam során már az érkezésem pillanatától magával ragadott. Kalkuttával kapcsolatban hallottam a legtöbb előítéletet, amelyekre a város, véleményem szerint, nem szolgált rá. A bengáli emberek átlagon felüli műveltséggel rendelkeznek, a város India kulturális fővárosa, kiváló könyvesboltokkal és irodalmi kávézókkal. A belváros kifejezetten rendezett, riksával be sem lehet hajtani, viszont remek a tömegközlekedés. Van metró, busz és villamos is, ami indiai viszonylatban szinte egyedülálló. A buszozás felér egy extrém sporttevékenységgel is, hiszen a járművek sokszor csak lassítanak a megállóhelyek közelében, az emberek pedig le- illetve felugrálnak rá; bénázó turisták esetében azonban megállnak, nem kell izgulni. Ha fel akarunk szállni egy buszra, akkor egyszerűen álljunk meg egy ponton, ahol láthatóan sok busz „megáll”, és a buszkalauznak kiabáljuk fel a városrészt, ahová menni szeretnénk. Ha jó nekik az irány, intenek, hogy szálljunk fel, ha nem, akkor majd jön egy másik busz… A leszállásnál pedig majd szólni fognak. A viteldíj pár rúpia, a távolság függvényében; a metrón is hasonló árak vannak. Na és persze ki ne hagyják a taxizást sem, a korábbiakban már említett nagy szerelmem, az Ambassador itt töménytelen mennyiségben megtalálható. A tarifát mindig előre kell kialkudni, bár a legtöbb autóban van taxióra, de gyakran mindenféle érdekes szorzót alkalmaznak turisták hatására. Érdemes egy helyi embertől megkérdezni a szokásos díjat, de csak viszonyításképpen: Howrah állomásról a New Market városrészbe 80 rúpiáért vittek el, egy reptéri transzfer kb. 250 rúpia.

Kolkatában rengeteg látnivaló van, a szabadidőt virágos parkokban lehet eltölteni, és kellemes sétákat tehetünk a belvárosban. Tagore házát kicsit bonyolult megtalálni, de érdemes. A város nevével egybeforrt kalkuttai Teréz Anya missziója a belvárosban található, rengeteg önkéntes dolgozik itt hosszabb-rövidebb időre. Sok fiatal egy-két hónapra beáll a misszióba, majd tovább utazgatnak Indiában. Kalkuttából szervezett úttal egyszerűen és kényelmesen el lehet jutni a Gangesz deltájába, a Sunderbans Nemzeti Parkba, egyedül ez egy kicsit körülményes, hacsak nem bérel valaki kocsit - érdeklődjenek a helyi utazási irodáknál vagy az állam turisztikai hivatalában.

A hölgyeket bizonyosan ellenállhatatlan vásárlási láz kapja majd el, amikor az utcán 200-300 rúpiáért kínálják a bőrtáskákat: igen, azok a bizonyos színes vékony tehénbőr indiai táskák szinte mind itt készülnek. A Park Street a város főutcája, az elegáns boltok és éttermek itt és a környéken találhatóak.

A város nemzetközi repülőtérrel rendelkezik, a Lufthansa például közvetlenül repül ide Frankfurtból. A minőségi teák szerelmesei ki ne hagyják Darjeelinget, ami innen vonattal könnyedén elérhető. Onnan pedig dzsippel lehet átjutni Sikkimbe, India egy még viszonylag felfedezetlen, sajátos kultúrával rendelkező himalájai államába.

Kolkatában könnyű megfelelő szállást találni, én visszatértem a tavalyi hotelembe, a Wellesleybe, ami ár-érték arányban talán az egyik legjobb. Tévés, saját fürdőszobás szobámért 450 rúpiát fizettem.

Kalkuttában az utcán mindenhol árulnak frissen facsart gyümölcsleveket átlagosan 20 rúpiáért, egyik nagy kedvencem, a gránátalma itt teljesen általános. Nem kell izgulni, nem adnak hozzá csapvizet, csak a gyümölcs levét préselik ki minden esetben. A másik kipróbálásra érdemes dolog a cukornádból préselt ital, amihez általában gyömbért és citromot adnak, de ez egész Indiában megtalálható. Enni is rengeteg helyen lehet, a bengáli konyha kitűnő ízekkel és specialitásokkal rendelkezik, a helyiek nagyon szeretik a hasukat.

Miután kiélveztem a város hangulatát és kellőképpen kishoppingoltam magam, megvettem a jegyemet a Delhibe tartó Rajdhani expressre. Bizonyos helyzetekben és nagyobb távolságok esetében érdemes igénybe venni az indiai vasút minőségi vonatát, ami természetesen jóval drágább, mint a többi, viszont sokkal gyorsabb és hihetetlenül tiszta kocsikkal rendelkezik. A Rajdhani a főbb nagyvárosok között közlekedik nagyon kevés megállóval, zárt kocsikkal. A legalacsonyabb osztály itt a 3tier AC, de az árban benne foglaltatik az összes étkezés – még fagyi is van – és az ásványvíz, illetve az ágynemű is. Kolkata-Delhi viszonylatban 1550 rúpiát fizettem a 3tier AC helyemért. Bár nem szeretem a légkondit, de Delhi felé sajnos át kell menni Bihar államon, amit tavalyi élményeim alapján nem kifejezetten ajánlok senkinek. Még indiai barátaim sem szívesen járnak arrafelé, hiszen gyakran megesik, hogy a felszálló helyiek csak úgy elfoglalják az ember helyét. Bihar India egyik legszegényebb és legagresszívebb állama, és néhány helytől eltekintve sajnos turisták számára nem túl biztonságos a banditák miatt. A Rajdhani expressz pedig nem áll meg sehol, így nyugodtan pihenhetek a kis priccsemen egészen Delhiig.

Delhi

Úgynevezett „szeret-gyűlöl” viszonyom van Delhivel. Öt éve nem jártam errefelé, és nem is nagyon akaródzott visszatérnem ide. Koszos, büdös, zsúfolt dzsumbujnak tartottam, ahol az ember lánya szó szerint nem kap levegőt és rosszul lesz a csúcsforgalomban. De mindeközben a város tele van látnivalókkal és hát mégiscsak India fővárosa. Az elmúlt öt évben Delhi rengeteget változott. Az indiai gazdasági fejlődés látványos eredményeket produkált. Amíg nálunk még mindig csak álom az M0-ás körgyűrű, és Budapest közlekedési gondjainak a megoldása, addig itt az elmúlt években hatalmas beruházásokat hajtottak végre. Rengeteg kiváló minőségű autópálya és autóút épült, a belváros főbb részeit parkosították, és járólappal burkolták le. A buszok, taxik és autóriksák &a'