Az ember nem is gondolná, hogy a turizmusnak lehetnek felfoghatatlan formái. Persze meg lehet érteni, ha valaki nem kifejezetten szereti a napfényes tengerpartokat, vagy irtózik a hófödte hegyoldalak nyújtotta sportlehetőségektől. Létezik helyette katasztrófaturizmus, történelmi, muzeális, városnéző turizmus, fesztiváltrip, természetjárás vagy szimpla céltalan világgá menés. De hallottatok már világvége-turizmusról? Pedig van ilyen. Részem is volt benne.

Whiskey, fókával

Miután egy évet lehúztam gyakorlatilag a Karib-tengeren körbe-körbe járva egy óceánjáró gyomrában, a szervezetem szinte ordított valami zordságért. Pálmák helyett fenyőket, homokos tengerpart helyett sziklákat, leguánok helyett bundásabb állatokat akartam magam körül látni. Választásom egy északnyugati skóciai szigetre, Arranra esett.

A szigetről itthon annyit tudtam, hogy nincs ott semmi a whiskey-n meg a fókákon kívül.

Akkor van áru, ha megjön a hajó

Alig egynapos, lehetetlen buszosrepülős- vonatos-hajós, majd megint buszos utazás után – amely amúgy egy vagyonba került – kénytelen voltam megcáfolni ezt az állítást, ugyanis az italon meg a fókákon kívül volt még hideg és szél is bőven.

A Budapest méretű sziget lakossága durván ötezer fő, ennek fele a legnagyobb városban, Brodickban él, ahol hihetetlen módon még egy szupermarket is található, de áru csak akkor van benne, ha a mindig feszült tenger engedi megérkezni a hajót. A végcélom azonban nem a leglakottabb település volt, hanem a sziget másik felén lévő Kildonan, amelynek teljes lakossága negyven fő.

Ki akar a világ végén vakációzni?

Az itt lévő (nyilván) egyetlen szállodába, a Kildonan Hotelbe mentem dolgozni szakácsként. A chilei származású tulajdonos előszeretettel alkalmaz nem skótokat vagy angolokat, mert szerinte ők lusták és semmirekellők. A hotel dolgozói közül egyedül a kertész volt angol, egy hetven év körüli, vak exdrogdíler és két skót, a tulaj felesége és fia, mindenki más spanyol volt. Azt gondoltam, ők majd válaszolnak arra a kérdésre, hogy ugyan mi a csudáért jön ide valaki vakációzni, főleg télen, amikor az embertelen idő még embertelenebb, de ők sem tudták megmondani. Hosszúhosszú sétákba kezdtem, hogy a végére járjak ennek a bonyolult kérdésnek.

Durva borztámadás

A szigetet szinte végig meredek, sziklás part szegélyezi. Középen vad, áthatolhatatlan erdők húzódnak, egy-két tisztással tarkítva. Megszámlálhatatlanul sok vízesés gazdagítja a már-már giccsesen szép erdőket. Az útszerűségek nagy része az éppen aktuális viharkár miatt járhatatlannak bizonyult, az erdőkön pedig lehetetlen volt átvágni a legtöbb helyen. Nem volt alkalmam hosszú órákig bolyongani a téli–tavaszi időszakban, hiszen a nap szinte lemenekül az égről délután háromkor, és egy januári napon nem tanácsos a dühös borzoktól hemzsegő, vaksötét erdőkben lődörögni. A parton mindenhol fókák hesszeltek, de arról, hogy valaha megmozdulnának, csak legendákat hallottam.

Izgalmas séták, futással elegyítve

A séták azonban mégis izgalmasnak bizonyultak. Mindig lehetett találni valami újat: akár egy hatalmas vízesést vagy egy újabb barlangot, de találtam egyszer egy erdő közepén egy kis könyvtárat is.

Persze szinte mindennap történt valami horror is. Az említett borzok nemegyszer kergettek meg, de a legdurvább eset talán az volt, amikor egy kosokkal teli mezőre tévedtem, persze jött a futás, de ebbe sajnos a kosok is becsatlakoztak…

A márciusi idő nem egy öröm

Egyre több turistával is találkoztam útközben, akik gyakran hajtogatták: „Hát igen, ki kell használni ezt a gyönyörű januárt, mert lassan közeleg a tavasz!”

Márciusban aztán megértettem, mire gondoltak. Óránként non-stop 80-150 kilométeres szél, eső, hó és jég. Az egész szigeten elment az áram, a hotel óvóhely lett, az utak használhatatlanokká váltak. Mi ugyan nem láttunk havat, de néhány kilométerre tőlünk többméteres hótakaró lehetetlenítette el az életet. Többen meghaltak azon a részen, mert szinte csak a víz felől lehetett megközelíteni ezeket a falvakat, és ez a tény jócskán lassította a mentést és az élelmiszer-ellátást.

A hotelünk szerencsésebb helyen volt, mi szépen elücsörögtünk a kandallónk mellett, legfeljebb az egy hét melegvíz-nélküliség ért kellemetlenül. De érthetetlen módon az egészet fantasztikus élményként éltem meg.

Nyári tökéletes nihil

Június elejére megérkezett végre a mindössze pár hetes nyár. A maximum 23 fok leírhatatlanul tökéletes egy kis kellemes szellővel tarkítva, és ez életem legjobb délutáni pihenéseihez segített hozzá. És akkor hirtelen csurig telt a hotel a világ minden tájáról érkező, nihilre vágyó turistákkal, akik este a bárban piáltak, nappal meg eltűntek a sziget mélyén. Lényegében ugyanazt csinálták, amit én: mentek bele a vakvilágba. Esetleg meg lehetett próbálkozni a fürdéssel is, de a nyáron is 15 fokos tenger nem túl csábító, ráadásul hemzseg a medúzáktól.

Volt, aki egészen Dél-Afrikából jött el ide kikapcsolódni, mert azt hallotta, Arran az a hely, ahol nincs semmi, de azért mégis sok minden van.

Ősztől az őrület az úr

Aki eljön ide, az isten háta mögé, az egyértelműen nyugalomra vágyik. Nyáron meg is kapja, amit keresett. De ősszel újra feltámad a tengerrel, a viharokkal együtt az őrület is. A helyiek lélekben mintha eggyé válnának a szigettel: a nyári jókedv beborul, és valahogy mindenből vita kerekedik. Repülnek a tányérok, szerelmi szálak gabalyodnak össze, ittasan és betépetten verekednek, még a medúzák is kijönnek meghalni a partra, sőt, az egyik farmer birkájának kiették a szemét a varjak.

Volt, hogy azért hívtak rendőrt, mert valaki leköpte az apját, és az is előfordult, hogy lecsukták a munkatársunk nagyapját, mert kiderült, évek óta molesztálta az egész családot, csak a tagjai nem akart emlékezni erre. Ehhez a káoszhoz még párosul az is, hogy természetesen a rövid nappalokat ivással és tudatmódosítókkal élik túl a helyiek, vagy egyszerűen becsavarodnak. Minden balhé után néhány nappal már újra együtt iszik mindenki a hotel és a falu egyetlen kocsmájában. Minden ellehetetlenítő körülmény ellenére eszük ágában sincs elhagyni a szigetet, sőt, a legtöbben tudatosan menekültek ide.

Egy évig ott lenni? Megőrültél?

Pontosan egy évet töltöttem a szigeten, annak ellenére, hogy amikor az érkezésemkor megkérdezték a spanyolok, meddig maradok, ezt még én sem gondoltam komolyan. Lehet, hogy kis területen, de ugyanolyan sokat láttam és tapasztaltam, mint akár egy nagyvárosban. A szigettel virultam, vidultam, sőt őrültem meg néha én is. Ha csak egy maroknyi ember vesz körül mindennap, sokkal jobban oda tud az ember magára is figyelni. Valami ilyesmiről szólhat a világvége-turizmus. Nekem bejött.