Lengyel Márton, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Heller Farkas Turisztikai és Gazdasági Karának dékánja szerint az előző cikkünk címében szereplő kérdés, miszerint „Silányul az idegenforgalmi felsőoktatás?”, általánosságban is feltehető a felsőoktatással kapcsolatban. „Jogos az aggodalom – mondja. – Ennek egyik oka az erőltetett, nem a szakmával együtt kiérlelt felsőoktatási reform. A bolognai rendszer erőltetett átvétele minden egyéb szempontot felülírt anélkül, hogy tudtuk volna, milyen igényeket támaszt hosszú távon a társadalom és a gazdaság az oktatással és a szakképzéssel szemben, mi lesz a rendszer kimenetele. Amikor belekezdtünk az alapképzés átalakításába, a mesterképzésnek még a körvonalait sem láttuk, nem tudtuk, mi lesz a következő lépcső, és mi lesz a végső cél. A felsőszintű turizmusképzésben korábban évtizedekig sikeresen működött az a szisztéma, hogy három év elméleti képzést a főiskolán egy egész év gyakorlat követett a vállalatoknál, itthon vagy külföldön. Az új rendszer kialakításában ezt először teljesen törölni akarták, a szakma tiltakozására végül sikerült elérni, hogy ebből legalább félév gyakorlat megmaradjon. Jellemző a hazai viszonyokra, hogy az elmúlt években az oktatásban mintegy 160 jogszabályváltozás történt. A szakma igényei szerint az oktatás célja az alkalmazható tudás megszerzése lenne. A rengeteg változás és a piaci helyzet azonban nem a minőség, hanem a tömegképzés felé hajtotta az intézményeket. Eközben az elitképzés teljesen háttérbe szorult.

Eleve recsegett-ropogott ez az új oktatási rendszer, amikor beütött a gazdasági válság. Ez nálunk úgy jelentkezett, hogy a 3000 hallgatónkból több száz lett passzív, vagyis nem tudta fizetni a tandíjat, és ezért évhalasztást vagy részletfizetést kért. Ugyanakkor a demográfiai visszaesés is érezhető, bár ennek ellenére magas felvételi pontszámok voltak az idén is. A jövő azonban kérdéses. Nincs megbízható pályakövetési rendszer arra vonatkozóan, hogy elhelyezkednek-e a hallgatók, mi a végzettek, illetve a munkáltatók véleménye a képzésekről. Főiskolánk számára most készítünk egy ilyen irányú felmérést. Tudnunk kellene azt is, milyen jövő vár egy-egy szakmára 5–10–20 év múlva. A turizmus iránt továbbra is nagy az érdeklődés, bár véleményem szerint felső szinten már 2000-ben is túlképzés volt (miközben a szakképzés leült). A Heller Farkas Főiskola ezért nem szállodai és vendéglátó-ipari, valamint utazási irodai menedzserek képzésére szakosodott, hanem bevezette a térségi menedzsment, az egészségturizmus, a kongresszusi turizmus, valamint a rekreáció-animáció szakirányokat. A térségi menedzsmentből nőtte ki magát néhány év múlva a turisztikai desztinációmenedzsment (TDM), amely annyira fiatal szakterületnek számít, hogy az első angol nyelvű szakkönyv is csupán 2003-ban jelent meg róla. Erre az alulról építkező, a köz- és a magánszektor partnerségére, a szakszerűségre és az önállóságra alapozott rendszerre a fenntartható fejlődés követelménye teremtette meg az igényt világszerte a turizmusban is. Közben mi is átkereszteltük a szakirányunkat térségi menedzsmentről TDM-re, és bíztunk abban, hogy biztosan lesz kereslet az ezen a szakon végzett hallgatókra, hiszen a TDM szükségessége bekerült a Nemzeti Turizmusfejlesztési Stratégiába, majd a 2. Nemzeti Fejlesztési Tervbe (UMFT) is. Ekkor írtuk és jelentettük meg a TDM-kézikönyvet. Sajnos a TDM rendszer – amelynek kiépítésére elvileg óriási öszszeg áll rendelkezésre – pályázati kiírása két évet késett, és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség csak hiányosan és sokszor eltorzítva vette át azokat a javaslatokat, amelyek pályázati feltételként garantálhatnák a TDM szervezeti rendszer kiépítésének sikerét. A turizmustörvény létrehozásának folyamatos eltolódása következtében viszont ehhez hiányzik a törvényi garancia. Mi hiába igyekszünk, ha az atomizált szakma érdekérvényesítő képessége gyenge. Így nehéz jót és jól tenni. Tehát a felsőoktatásban is érezzük, hogy több súlya kellene, hogy legyen az ágazatnak, hiányzik az önálló, jó szakemberekből álló és jól működő turisztikai minisztérium, amely országosan kiépített TDM szervezeti rendszerre támaszkodva eredményesen tudja képviselni a szakma érdekeit. A felismert érdekközösségre alapozott összefogás és együttműködés pedig az egész országnak fontos lenne. A TDM lehetne a minta ebben, amivel a turizmus hozzájárulhatna a többi szakma és a vidék megújulásához is” – zárta gondolatait Lengyel Márton professzor.

Munkaerőpiaci kihívások

Dr. Dávid Lóránt, a Károly Róbert Turizmus és Területfejlesztési Tanszékének vezetője szerint a hazai szakmai felsőoktatásnak elsősorban a munkaerő-piaci kihívásokra kellene reagálnia a nemzetközi trendek figyelembevételével. Hasonlóan a szállodaszövetséghez és a MUISZ-hoz Dávid is úgy látja, hogy jóval több hallgató végez turizmus-vendéglátás szakon, mint amennyit a szektor fel tud venni, így a friss diplomások egy részének az uniós piacon kell munkát keresnie. Az unióban közel 9 millió személyt foglalkoztat az egyébként munkaerő-igényes iparágnak számító szállodai és éttermi szektor.

Ugyanakkor Dávid szerint úgy tűnik, hogy a szektor legtöbb területén egyre nagyobb lesz a kereslet a képzett munkaerő iránt. Az új, felmerülő kompetenciák, amelyek a következő öt-hét évben a legfontosabb lesznek, szerinte a következők: alkalmasság többféle munkakörben való foglalkoztatásra (multiskilling), pénzügyi menedzsment, interkulturális kompetenciák és nyelvtudás, valamint a széles körű szolgáltatói készségek és szaktudás. Az oktatási rendszerek átalakítását is a fenti tényezők számbavételével kell elvégezni – teszi hozzá Dávid. Véleménye szerint új ismeretkörök és tantárgyak bevezetése elengedhetetlen fontosságú lesz. Ezzel összefüggésben a készségek és jártasságok, a szükséges kompetenciák bővítése a munkaerő-piaci előnyök fontos tartalmi tényezőjévé válik. Dávid elismeri, hogy a hazai felsőoktatás alkalmazkodó képessége valóban nem túl jó. Az akkreditációs követelmények tudományos elvárásai nem nagyon veszik figyelembe azt, hogy ez egy gyakorlati készségeket igénylő terület. Így az új képzési területek bevezetése sokszor akadályokba ütközik. Nehéz például a kiváló gyakorlati tapasztalatokkal bíró, de tudományos fokozattal nem rendelkező szakemberek oktatóként való bevonása az egyes képzési területekre – tájékoztat a tanszékvezető.

A nagy egyetemeket preferálja a rendszer

Dr. Aubert Antal, a Pécsi Tudományegyetem Turizmus Tanszékének vezetője Lengyel Mártonhoz és Dávid Lóránthoz hasonlóan szintén nem vitatja, hogy túltermelés van az idegenforgalmi felsőoktatásban, ugyanakkor felteszi a kérdést, hogyan jutottunk idáig. Aubert emlékeztet arra, hogy a bolognai rendszer bevezetése előtt egyetemi szinten idegenforgalmi képzés nem folyt. A bolognai rendszer alapszakon összevonta a korábbi főiskolai szakokat Turizmus-vendéglátás BAszakra 3+1/2 éves képzés formában. Az idegenforgalmi főiskolák összefogásával, konzorcium formájában pedig – nem kis nehézségek árán – sikerült megalapítani a Turizmusmenedzsment MA-szakot, így történetében először a szakma egyetemi diplomát is tud adni. Aubert említésre érdemesnek tartja a jelentős hallgatói létszámot mozgató, nem bolognai képzésnek minősülő idegenforgalmi és a vendéglátó szakmenedzser felsőfokú szakképzés, valamint a diplomásoknak szóló szakirányú továbbképzési szakokat is. Nem titok – mondja Aubert –, hogy a bolognai folyamat az állam csökkenő szerepvállalását is jelenti a felsőoktatásban. Ez egyrészt a normatíva elosztásában is nyomon követhető, másrészt a demográfiai helyzetből adódóan csökkenő létszámú évfolyamok mellett is lehetővé teszi az elosztási rendszer karcsúsítását. Ennek intézményi hatása, hogy a csökkenő finanszírozás és hallgatói létszám versenyre kényszeríti a szereplőket a megélhetésért és fennmaradásért. Ennek első állomása az akkreditáció, amelynek személyi és tárgyi feltételeit nem mindenki tudja teljesíteni. Ez Aubert szerint különösen igaz a turisztikai képzésekre, ahol korábban nagy számban vettek részt a főiskolai oktatásban a gyakorlatban dolgozó szakemberek, az akkreditációs kritériumokat többségük nem tudja teljesíteni. Így kerültek előtérbe az egyetemek, ahol a minősítéssel nem lehet gond, velük bővült a szakterületen versengők köre. Látható Aubert szerint, hogy a rendszer piaci oldalról Budapestet és a nagy egyetemeket preferálja, ezalól szakterülete sem kivétel. Aubert egyetért azzal, hogy kiemelten fontosak az idegennyelvű kurzusok és az aktív kutatói, publikációs tevékenységek, amelynek keretét a doktoriskolák biztosítják. Ugyanakkor – véli Aubert – meg kell tartani a képzések gyakorlatorientáltságát is, hogy a piaci és nonprofit szereplők igényeinek is megfeleljünk.